Egy napon egy lepke

A kisróka kora reggel kinyitotta a szemét és körbenézett az odúban, ám sehol sem látta az anyukáját. Ilyen máskor is előfordult, most azonban nagyon éhes volt. Türelmetlenül várt egy kicsit, de aztán megunta és kikúszott a testvérei közül, akik ott szundikáltak békésen egymáshoz bújva. Az odú kijáratát elérve még hátrapillantott és örömmel látta, egyik kis róka sem ébredt fel. Ahogy kiért a rétre egy kis gondolkodás után elindult abban az irányba, amerre legutóbb anyukájával is ment közös vadászatra. Gyalogolás közben szimatolt, de semmit sem talált, ami ehető lett volna, sem a fűben, sem a bokrok között . Megint megtett pár rókaugrásnyi utat, aztán megpillantott egy kisebb, ízletesnek tűnő madarat. Gondolta, majd elkapja, egyedül befalja és utána visszatér a többiekhez az odúba, mintha mi se történt volna. Rákészült az ugrásra, toporgott egy kicsit, aztán elrugaszkodott és ráugrott a madárra. Azaz csak ráugrott volna, de a kismadár ügyesebb volt és kicselezte az ifjú vadász és elrepült. A kisróka nem hagyta magát, utána iramodott és követte be a fák közé. A sűrűben azonban eltűnt a szeme elől a kismadár, felrepült egy fára olyan magasra, ahol már nem vette észre a kis ravaszdi.
A kisróka körbe-körbe pillantgatott, hátha meglátja újra a kismadarat, amikor felfigyelt egy mély, morgó hangra, ami a háta mögül jött. Megfordult és kit látott? Egy nagy barna medvét, aki csodálkozva nézte őt.
– Kisróka, hogy kerültél te ide az erdőbe? Nem a testvéreiddel kellene, hogy az odúban legyél így kora reggel? – kérdezte a medve nagyon-nagyon kedvesen. A kisróka azonban nagyon megijedt a hatalmas jószágtól és fülét-farkát hátracsapva rohant be a még sűrűbb erdőbe. A nagy barna medve utána iramodott, nem akarta szem elől téveszteni a kölyköt. Nem azért követte, mert bántani, hanem azért, hogy megóvja, nehogy valami baja legyen, ha már így elcsavargott, azonban ezt a kisróka nem tudta. Egy darabig kergette a nálánál sokkal, de sokkal kisebb állatot, de aztán az egyszer csak elérkezett egy olyan cserjéshez, ahol ő még átfért a bokrok közötti réseken, a medve azonban már nem, így nem tudta tovább követni.
A kisróka hátrapillantott és örömmel látta, az üldözője feladta. Boldogan futott tovább, immáron egy kicsit lassabban, amikor hirtelen úgy érezte, eltűnt a talaj a lába alól. Mire újra feleszmélt, már egy hatalmas gödör alján volt és csak akkor látta a kék eget, amikor hanyatt feküdt és bámult felfelé.
Megpróbált kimászni a gödörből, azonban mindig visszacsúszott, a lába alatt a göröngyök mindig visszacsúsztak a gödör aljára. Párszor próbálkozott, de aztán elfáradt és feladta, ott pihegett magányosan és félve a gödör fenekén. Nagyon elkeseredett, úgy érezte, soha többé nem látja már a testvéreit és az anyukáját sem és már nagyon bánta, hogy reggeli után kutatva otthagyta az odút és egyedül vadászni indult.
Ahogy csendesen szipogott a mélyben, egy hang szólalt meg a közelében:
– Miért sírsz kisróka? Talán elvesztél?
A kisróka könnyes szemekkel nézett körbe de nem látott senkit sem.
– Eltévedtem és beleestem ebbe a gödörbe – felelte szipogva, bár nem tudta, hogy kinek is válaszol – Te kivagy? És hol vagy? Hogyhogy nem látlak sehol?
Ekkor úgy érezte, mintha megmozdult volna a levegő körülötte. Egy lepke szállt az orrára.
A kisróka bekancsalított az orrára és megcsodálta a pillangó élénk színeit. Nem sokáig tudott azonban gyönyörködni benne, mert egy hatalmasat tüsszentett – a lepke apró lábai és a szárnyai csiklandozták az orrát. A lepke felreppent és ezúttal a kisróka lábára szállt le.
– Bocs az előzőért – kuncogott az icipici állat.
– Semmi baj – mosolygott a kisróka, mert végre nem érezte magát annyira egyedül. – De ki vagy te? Még soha nem találkoztam olyannal, mint ami te vagy.
– Egy lepke vagyok – jegyezte meg büszkén a pillangó és kihúzta magát amennyire csak tudta. – Azért jöttem mert hallottam, ahogy kaparászol és azt is hogy sírsz. Segíteni szeretnék.
A kisróka bólintott és immáron egy kicsit vidámabban feltápászkodott. Azt ugyan nem hihette, hogy a pici szárnyas majd kihúzza a gödörből de bízott benne, tanácsaival tud neki segíteni.
– Azért keseredtem el, mert nem tudok innen kijutni, a mancsaim alatt mindig leomlik a föld – közölte a lepkével.
– Próbáljuk meg együtt, én megkeresem a helyeket, amelyek biztosabbnak tűnnek, te pedig szép lassan másszál ki.
Megint bólintott a kisróka, megbízott a hirtelen jött apró barátban. És tényleg, a lepke betartotta a szavát, fokról fokra vezette ki a gödörből a kisrókát, mindig mutatva neki az utat.
Amikor végre újra a fűben pihegett a kisróka, a lepke ott táncolt az orra előtt.
– Készen állsz arra, hogy hazajuss? – kérdezte.
– Tudod, hogy hol lakok? – kérdezett vissza a kisróka.
– Hogyne tudnám – felelte a sokszínű pillangó. Az erdő és a mező találkozásánál, sokszor néztelek téged és testvéreidet, ahogy játszotok.
– Akkor kérlek, mutasd nekem az utat – kérte a kisróka boldogan. Most már biztos volt benne, hogy egyben hazaér és semmi gond sem lesz, újra odabújhat az anyukájához.
Egymás mögött baktattak a fák között, elől a lepke vidáman táncolva, lépésről lépésre mutatva az utat, mögött a kisróka vigyázva, nehogy szem elől tévessze a kis barátját.
Ahogy kiértek az erdőből, a kisróka megpillantotta az odújuk bejáratát, amely előtt ott állt az anyukája és ki volt vele? A hatalmas, nagy barna medve. Óvatosan közeledett a két felnőtt felé, nem tudta, hogy féljen vagy ne. Aztán amikor óvatlanul rálépett egy gallyra és annak reccsenésére megfordultak a beszélgetők, megállt, nem tudta, mitévő legyen.
A rókamama odarohant a kisrókához és megszimatolta az orrát.
– Ne csinálj többet ilyet – korholta szeretettel. Nem volt haragos, inkább csak rémült, de most így, a kölyök láttán végre ő is megkönnyebbült.
– Legközelebb el viszel majd engem is magaddal? – kérdezte mamájától a kisróka könnyek közepette.
– Ha megígéred hogy szót fogadsz, legközelebb velem jöhetsz – nyugtatta a mamaróka a kisrókát mosolyogva.
Miközben a kisróka és a mamája boldogan bújtak egymáshoz, a lepke odarepült a medvéhez.
– Köszönöm kis barátom, hogy segítettél neki – szólalt meg a nagy barna bundás medve – Én sajnos nem tudtam.
– Ez csak természetes, én is aggódtam érte – válaszolta a lepke – Amúgy is szegről-végről rokonok vagyunk, és soha nem hagynám magára egyetlen rokonomat sem – kacsintott a medvére a pillangó, aki visszamosolygott.
A lepke éppen távozni készült, amikor a kisróka odafutott hozzá.
– Köszönöm hogy haza hoztál. Fogunk még találkozni? – kérdezte az apró szárnyastól. – Nagyon jó lenne …
– Persze hogy fogunk, hiszen a név összehoz minket – mosolygott az és ahogy látta a kisróka értetlen képét, hozzátette:
– Mindketten rókák vagyunk, te egy kisróka, én pedig egy róka lepke – zzal elegánsan megfordult és könnyed szárnycsapásokkal eltűnt a fák között.
