Egy napon egy lepke

A kisróka kora reggel kinyitotta a szemét és körbenézett az odúban, ám sehol sem látta az anyukáját. Ilyen máskor is előfordult, most azonban nagyon éhes volt. Türelmetlenül várt egy kicsit, de aztán megunta és kikúszott a testvérei  közül, akik ott szundikáltak békésen egymáshoz bújva. Az odú kijáratát elérve még hátrapillantott és örömmel látta, egyik kis róka sem ébredt fel. Ahogy kiért a rétre egy kis gondolkodás után elindult abban az irányba, amerre legutóbb anyukájával is ment közös vadászatra.  Gyalogolás közben szimatolt, de semmit sem talált, ami ehető lett volna, sem a fűben, sem a bokrok között . Megint megtett pár rókaugrásnyi utat, aztán megpillantott egy kisebb, ízletesnek tűnő madarat. Gondolta, majd elkapja, egyedül befalja és utána visszatér a többiekhez az odúba, mintha mi se történt volna. Rákészült az ugrásra, toporgott egy kicsit, aztán elrugaszkodott és ráugrott a madárra. Azaz csak ráugrott volna, de a kismadár ügyesebb volt és kicselezte az ifjú vadász és elrepült.   A kisróka nem hagyta magát, utána iramodott és követte be a fák közé. A sűrűben azonban eltűnt a szeme elől a kismadár, felrepült egy fára olyan magasra, ahol már nem vette észre a kis ravaszdi.

A kisróka körbe-körbe pillantgatott, hátha meglátja újra a kismadarat, amikor felfigyelt egy mély, morgó hangra, ami a háta mögül jött. Megfordult és kit látott? Egy nagy barna medvét, aki csodálkozva nézte őt.

– Kisróka, hogy kerültél te ide az erdőbe? Nem a testvéreiddel kellene, hogy az odúban legyél így kora reggel? – kérdezte a medve nagyon-nagyon kedvesen. A kisróka azonban nagyon megijedt a hatalmas jószágtól és fülét-farkát hátracsapva rohant be a még sűrűbb erdőbe. A nagy barna medve utána iramodott, nem akarta szem elől téveszteni a kölyköt. Nem azért követte, mert bántani, hanem azért, hogy megóvja, nehogy valami baja legyen, ha már így elcsavargott, azonban ezt a kisróka nem tudta.  Egy darabig kergette a nálánál sokkal, de sokkal kisebb állatot, de aztán az egyszer  csak elérkezett egy olyan cserjéshez, ahol ő még átfért a bokrok közötti réseken, a medve azonban már nem, így nem tudta tovább követni.

A kisróka hátrapillantott és örömmel látta, az üldözője feladta. Boldogan futott tovább, immáron egy kicsit lassabban, amikor hirtelen úgy érezte, eltűnt a talaj a lába alól. Mire újra feleszmélt, már egy hatalmas gödör alján volt és csak akkor látta a kék eget, amikor hanyatt feküdt és bámult felfelé.

Megpróbált kimászni a gödörből, azonban mindig visszacsúszott, a lába alatt a göröngyök mindig visszacsúsztak a gödör aljára.  Párszor próbálkozott, de aztán elfáradt és feladta, ott pihegett magányosan és félve a gödör fenekén. Nagyon elkeseredett, úgy érezte, soha többé nem látja már a testvéreit és az anyukáját sem és már nagyon bánta, hogy reggeli után kutatva otthagyta az odút és egyedül vadászni indult.

Ahogy csendesen szipogott a mélyben, egy hang szólalt meg a közelében:

– Miért sírsz kisróka? Talán elvesztél?

A kisróka könnyes szemekkel nézett körbe de nem látott senkit sem.

– Eltévedtem és beleestem ebbe a gödörbe  – felelte szipogva, bár nem tudta, hogy kinek is válaszol – Te kivagy? És hol vagy? Hogyhogy nem látlak sehol?

Ekkor úgy érezte, mintha megmozdult volna a levegő körülötte. Egy lepke szállt az orrára.

A kisróka bekancsalított az orrára és megcsodálta a  pillangó élénk színeit. Nem sokáig tudott azonban gyönyörködni benne, mert egy hatalmasat tüsszentett – a lepke apró lábai és a szárnyai csiklandozták az orrát. A lepke felreppent és ezúttal a kisróka lábára szállt le.

– Bocs az előzőért – kuncogott az icipici állat.

– Semmi baj – mosolygott a kisróka, mert végre nem érezte magát annyira egyedül. –  De ki vagy te? Még soha nem találkoztam olyannal, mint ami te vagy.

– Egy lepke vagyok – jegyezte meg büszkén a pillangó és kihúzta magát amennyire csak tudta. – Azért jöttem mert hallottam, ahogy kaparászol és azt is hogy sírsz. Segíteni szeretnék.

A kisróka bólintott és immáron egy kicsit vidámabban feltápászkodott. Azt ugyan nem hihette, hogy a pici szárnyas majd kihúzza a gödörből de bízott benne, tanácsaival tud neki segíteni.

– Azért keseredtem el, mert nem tudok innen kijutni, a mancsaim alatt mindig leomlik a föld – közölte a lepkével.

– Próbáljuk meg együtt, én megkeresem a helyeket, amelyek biztosabbnak tűnnek, te pedig szép lassan másszál ki.

Megint bólintott a kisróka, megbízott a hirtelen jött apró barátban. És tényleg, a lepke betartotta a szavát, fokról fokra vezette ki a gödörből a kisrókát, mindig mutatva neki az utat. 

Amikor végre újra a fűben pihegett a kisróka, a lepke ott táncolt az orra előtt.

– Készen állsz arra, hogy hazajuss? – kérdezte.

– Tudod, hogy hol lakok? – kérdezett vissza a kisróka.

– Hogyne tudnám – felelte a sokszínű pillangó. Az erdő és a mező találkozásánál, sokszor néztelek téged és testvéreidet, ahogy játszotok.

– Akkor kérlek, mutasd nekem az utat – kérte a kisróka boldogan. Most már biztos volt benne, hogy egyben hazaér és semmi gond sem lesz, újra odabújhat az anyukájához.

Egymás mögött baktattak a fák között, elől a lepke vidáman táncolva, lépésről lépésre mutatva az utat, mögött a kisróka vigyázva, nehogy szem elől tévessze a kis  barátját.

Ahogy kiértek az erdőből, a kisróka megpillantotta az odújuk bejáratát, amely előtt ott állt az anyukája és ki volt vele? A hatalmas, nagy barna medve. Óvatosan közeledett a két felnőtt felé, nem tudta, hogy féljen vagy ne. Aztán amikor óvatlanul rálépett egy gallyra és annak reccsenésére megfordultak a beszélgetők, megállt, nem tudta, mitévő legyen.

A rókamama odarohant a kisrókához és megszimatolta az orrát.

– Ne csinálj többet ilyet – korholta szeretettel. Nem volt haragos, inkább csak rémült, de most így, a kölyök láttán végre ő is megkönnyebbült.

– Legközelebb el viszel majd engem is magaddal? – kérdezte mamájától a kisróka könnyek közepette.

– Ha megígéred hogy szót fogadsz, legközelebb velem jöhetsz  – nyugtatta a mamaróka a kisrókát mosolyogva.

Miközben a kisróka és a mamája boldogan bújtak egymáshoz, a lepke odarepült a medvéhez.

– Köszönöm kis barátom, hogy segítettél neki – szólalt meg a nagy barna bundás medve – Én sajnos nem tudtam.

– Ez csak természetes, én is aggódtam érte – válaszolta a lepke – Amúgy is szegről-végről rokonok vagyunk, és soha nem hagynám magára egyetlen rokonomat sem – kacsintott a medvére a pillangó, aki visszamosolygott.

A lepke éppen távozni készült, amikor a kisróka odafutott hozzá. 

– Köszönöm hogy haza hoztál. Fogunk még találkozni? – kérdezte az apró szárnyastól. – Nagyon jó lenne …

– Persze hogy fogunk, hiszen a név összehoz minket – mosolygott az és ahogy látta a kisróka értetlen képét, hozzátette:

– Mindketten rókák vagyunk, te egy kisróka, én pedig egy róka lepke –  zzal elegánsan megfordult és könnyed szárnycsapásokkal eltűnt a fák között.